- Féltve őrzött emlék - rajongói novella
Érettségi után egy nappal barátnőim unszolására elmentünk csavarogni. Jól
kiöltöztünk, és elindultunk. Jó pár óra bandukolás és kirakatnézés után egy bárban kötöttünk
ki.
Féltve őrzött emlék
írta: Schiller Katalin
Érettségi után egy nappal barátnőim unszolására elmentünk csavarogni. Jól
kiöltöztünk, és elindultunk. Jó pár óra bandukolás és kirakatnézés után egy bárban kötöttünk
ki. Természetesen csak kólát ittunk.
Éppen a szokásos nagy nevetéseinkkel voltunk elfoglalva, amikor Móni véletlenül
a bejárat felé fordult. Ajkáról lefagyott a mosoly, meglökte Erikát, így ő is arra nézett.
Tekintetüket követve én is megpillantottam őket! A Manhattant!
- Jézusom, mit keresnek ezek itt?!
Ekkor ők is megálltak, és felénk néztek. Majd szinte hihetetlenül egyszerre elkezdték
énekelni a LOVE című számot, mintha összebeszéltek volna.
- A lány – hú! – odanézz a bárpultnál! Tudom jól, hogy egyedül csak énrám vár…
Eszembe jutott a dal folytatása: vár az éjszaka… Kapcsoltam. Hogyan lehetne a
tudtukra adni, hogy mi nem vagyunk „olyanok”? Már nem volt idő a gondolkodásra, mivel
odajöttek hozzánk. A kölcsönös bemutatkozás után beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy
egyáltalán nem „olyan” szándékkal jöttek oda hozzánk, csupán barátkozni akartak. Estére
egész jól összehaverkodtunk. Mivel már besötétedett, hazakísértek minket. Erikát Sanyi,
Mónit Csoki, engem pedig Gabi és Szabolcs. Mire hazaértünk nagyon elromlott az idő.
Taxit nem tudtunk hívni, mert nem volt honnan, azt meg nem hagyhattam, hogy miattam
megfázzanak, így nálam maradtak éjszakára. Az alváson kívül semmi sem történt.
Reggel én keltem fel elsőnek, és nekiálltam reggelit csinálni. Még javában
szorgoskodtam, amikor kijöttek a konyhába.
- Hm! Mik ezek a finom illatok?
- A reggeli. Máris asztalhoz lehet ülni.
A bőséges evés után Gabi odajött hozzám.
- Sajnos el kell mennem, sok elintéznivalóm van, pedig szívesen itt maradnék.
- Hát, ha menned kell, menj, de ne feledd, bármikor szívesen látlak.
Így már csak kettesben maradtam Szabolccsal. Rávett, hogy mutassam meg neki a
környéket. Mivel tudtam, hogy nagy rajongója a természetnek, egy erdei sétát javasoltam,
amibe örömmel beleegyezett. Így hát útnak indultunk. Séta közben sokat beszélgettünk. Egy
üde tisztáson ettük meg a tízórait.
- Nem ártana egy kis mozgás így evés után, nem gondolod?
- Ne haragudj, de hova fogyjak?
- Szóval nem akarsz felállni? – kérdezte Szabolcs fenyegető hangon.
- Nem.
Vészesen közeledett felém, majd vadul csiklandozni kezdett. Ezt addig csinálta, míg
fel nem álltam, és el nem futottam előle. Ekkor utánam szaladt, és elkezdtünk kergetőzni. Már
szert tettem némi előnyre, amikor hirtelen utánam vetődött, és elkapta a bokámat. Én hasra
estem, majd a hátamra fordultam. Mind a ketten elkomolyodtunk, ajkunk elkezdett közeledni
a másikéhoz, és hosszú, szenvedélyes csókban forrtunk egybe. Amikor végre levegőhöz
jutottunk, Szabolcs megszólalt:
- Kati! Azt hiszem, szeretlek.
- Nem túl korai ez még?
- Lehet, de ezt eddig még nem mondtam senkinek, CSAK NEKED!
Másnap lementünk a Duna-partra napfelkeltét nézni. Kéz a kézben sétáltunk a
pirkadatban.
- Nagyon szép, igaz? – kérdeztem.
- Úgy érzem magam, mint a HAJNALI TENGERNÉL. – válaszolta. Aztán kijelentette:
- Most oda viszlek el, ahol rajtad kívül sosem járt egyetlen nőnemű lény sem.
Hirtelen nagyon kíváncsi lettem, hogy vajon milyen lehet egy agglegénykuckó.
Romantikus, esetleg titokzatos? Mindenesetre felkészültem a legrosszabbra is. Lehet, hogy
halomban fog állni a kosz, a mosogató pedig tele lesz mosatlan edényekkel.
Amikor megérkeztünk, kellemes meglepetés fogadott. Ápolt kert és nyaraló volt, bent
pedig rend és tisztaság uralkodott. Az egész egy gyönyörű erdő kellős közepén állt.
- Tetszik?
- Nagyon. Őszintén szólva mindenre számítottam, csak erre nem. Olyan, mintha álmodnék.
- Mit szólnál hozzá, ha ezentúl ez lenne a mi kis szerelmi fészkünk?
- Ez nem fészek, hanem egy óriási, romantikus SZERELEMVÁR!
Sajnos nem sok időt tölthettünk édes kettesben, mert „munkatársai” megzavartak
minket.
- Annyira hiányoztál, már azt hittük, hogy elraboltak!
- Az biztos, hogy a szívemet egy életre elrabolta ez a hölgyemény. – mondta, majd szorosan
magához ölelt.
- Hát igen, jellemző. Te még nyolcvan éves korodban is azt fogod mondani, hogy
SZERELEM KELL MÉG.
Egy hét csendes boldogság után váratlanul megcsörrent a telefon. A csapat
menedzsere, Környei Attila volt.
- Szabolcs, ugye tudod, hogy holnapután indulunk Izraelbe?
- Kösz, hogy szóltál, teljesen megfeledkeztem róla.
- Akkor viszlát, találkozunk hétfőn reggel nyolckor a repülőtéren.
- Viszlát.
Miután letette a kagylót, hozzám fordult.
- Van egy nagyon rossz hírem.
- Ne ijesztgess!
- Holnapután elutazom az együttessel.
- És mikor jössz vissza?
- Sajnos még bizonytalan az időpont, így még a házfelügyeletet sem tudom elintézni.
- Én szívesen elvállalom, ha úgy gondolod.
- Tényleg megtennéd?
- Hát persze.
- Akkor gyere, élvezzük ki azt a kis időt, ami még hátra van!
Nagyon hamar elérkezett a hétfő, és a búcsú pillanata. A repülőtéri váróban nagy volt
a tömeg, alig találtuk meg a többieket. Aztán szólították az utasokat a jeruzsálemi gépre.
Szabolcs hosszan megcsókolt, magához ölelt. Majd egy kicsit eltolt magától, hogy utoljára jól
megnézzen magának. Amikor meglátta, hogy szemeimben könny csillog, így szólt:
- Kérlek, NE SÍRJÁL! – könyörgött. – Minden nap felhívlak. Mosolyogj, hogy a legszebb
arcod legyen előttem a távollétem alatt!
Nagy nehezen mosolyt erőltettem magamra.
- Ez az!
Még egy futó csókot lehelt a számra, majd magával ragadta a tömeg.
- HELLÓ! – kiáltott felém egy utolsót.
Én pedig csak álltam, szememből folyt a könny, és rendületlenül mosolyogtam. Arra
nem emlékszem, hogyan kerültem vissza a kis erdei lakba, fő, hogy ott voltam. Wells, a skót
juhász, és Amazonas, a német juhász kutya üdvözöltek a kapunál. Egy teljes hosszú héten át
jártam velük az erdőt, és mindig csak az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha Szabolcs egy másik
nővel jön vissza. Az egyszer biztos, hogy nagyon fog fájni a szívem, de legalább lesz egy
FÉLTVE ŐRZÖTT EMLÉK a lelkem mélyén, és elmondhatom majd magamról, hogy VOLT
EGY IGAZI NYÁR az életemben.
Vasárnap délután a hosszú erdei séta után a kutyák nagy csaholással futottak a ház
felé. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést, így én is utánuk kocogtam. Az ajtóban ott
állt Szabolcs, és amikor megláttuk egymást, tárt karokkal rohantunk, míg testünk össze nem
kulcsolódott a bíborszínű ég alatt. Ajkunk rátapadt a másikéra, mintha pótolni akarnák a
hiányzó egy hetet. Most nem kellettek a szavak. Megértettük egymást a pillantásokból és az
érintésekből. Minden egyes kis mosoly, gesztus azt sugallta:
- Szeretlek.
|